Egyszer

Ahogy átölel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek

Távol a dombok mögött homály ereszkedik a végtelenből, és beborítja a holtak felemésztett múltjait
Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom
Most sírok mert körülöttem minden fáj
A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...

Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mögé, de testem fogva tartja és kínozza
A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... örökké
Ez a sorsuk... és tudják
Talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából
És sikoltva alászáll a tér és idő origójába
És ott lesz körbevéve a magányommal...
Fekete, üres állapot
S a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...

Én és a magányom