Levél

Egy levél könnye, amely az övé s mindené... egyszer elmúlik, és mégsem
Az erdő megérintő magánya átfonja ereim s megérinti bensőm elhagyatott világát
Tükörbe nézve egy tükörképet látok... és csak érzem... hogy talán
A köd oly bársonyos és szép és magányos mint egy lélek... a semmiben... a szélben
Madarak halk röpte töri meg a csöndet finoman és tisztelve...
Egy levél mely lehull a fák elöregedett ágairól... és alászáll a rothadás világába
Semmi sincs és mégis körbevesz... megidéz
Egy fátyol mely anyaként betakar és álomba ringat... a levelek elhullajtott könnyei közt...
A köd emlékeiben tovább élve... s látva

Táncot jár a fájdalom lehelete a fák között a mélyben
S halk sírása visszhangzik a vájatok megöregedett üregeiben...
Várva a vég megértő átfonását

És a levelek csak sírnak... s könnyei aláhullnak